Gondolatok a karanténból…

Február közepén még lazán együtt vacsorázol a barátod egyik Kínából frissen hazatért, régi ismerősével, mondván, hogy két hét karantén után úgysem érhet meglepetés, meg amúgy is olyan távoli ez az egész koronavírus história.

Megjelennek az első esetek Németországban. Aztán síri csend. Azt gondolod, hogy ha a 16 megbetegedés után ilyen eredményesen fékezték meg a vírus terjedését a németek, akkor itt aztán minden a legbiztosabb kezekben van, mégiscsak Európában vagyunk… (akkor még nem sejted, hogy a németek a gazdaságuk megóvása érdekében elsunnyogják az eseteiket). Egy esetleges karantén hallatán egy szinte már romantikus, pizsamás bekuckózás jelenik meg lelki szemeid előtt, jó könyvekkel, filmekkel és finom kajákkal fűszerezve.

Észak-Olaszországban gomba módra burjánzik a vírus. Egyik napról a másikra 2-300 megbetegedés. Meglibbent a pánik szele, de nem tudod eldönteni, hogy az elővigyázatos magyar énednek higgy-e, vagy az olaszok jókedvű nemtörődömségének. A vírus még mindig messze van. Itt az ország közepén az utcákon és a parkokban majálisoznak az emberek. Mióta bezártak az iskolák, a gyerekek jókedvűen rúgják a bőrt a focipályán a munkahelyed mellett egy teljes munkaidőn át. Az idő még mindig pazar, a tenger még mindig káprázatosan kék, de téged valami már nyugtalanít.

A járvány miatt törli a szolgáltató a hétvégi programodat a hegyekben. Azért vasárnap még elmerészkedsz egy kihalt kis Abruzzo-i faluba kirándulni, gondolván, hogy itt úgysem találkozol emberekkel. A környékeden egyébként is 30 alatt van a fertőzöttek száma. Otthon azért felpakolsz szendvicsekkel, hogy még véletlenül se jusson eszedbe beülni csemegézni valami zsúfolt, kis étterembe, végül is előző éjjel menekült délre fél Lombardia, soha nem lehet tudni… Persze a helyi trattoria szarvasgombás tésztakínálatának nem tudsz ellenállni. Csak akkor fog el a rémület, amikor felfigyelsz az asztalodat terítő pincér kezére ragadt paradicsomhéj darabkára, aki nem mellesleg két másodperccel ezelőtt még egy húszfős asztalt szedett le.

Amikor hétfőn már kissé megilletődve biciklizel a melóba, a kutyát sétáltató tömeg megcsappanásán már érezhető a helyzet komolysága.

Kedd, az egész ország karanténban. Még ha eszedbe jutna, sem tudnál hazamenekülni… A halálos áldozatok száma már 600 felé jár. Még mindig biciklizel a melóba, 3 méteres sugárban kikerülve minden élőlényt, ami az utadba kerül. Mentővillyogásban pedálozol, utad során több rohamkocsit is látsz, amiből szkafanderbe öltözött mentősök ugrálnak kifelé. Neked persze nincs maszkod, mert már egy hónapja hiánycikk az egész országban.

Mikor a főnököd meglátja a kétségbeesett arckifejezésed, felajánlja, hogy dolgozz otthonról. Csodálkozol, hogy miért csak neked. Ekkor kiderül, hogy a 30 és 60 év közötti, egyébként jól szituált, olasz munkatársaid 70%-ának nincs számítógépe a háztartásában. A gyerekek még mindig fociznak, valaki azonban hazaküldi őket és bezárják a focipályát.

Első munkanap otthon, már nyugodtabb vagy. Délután kimerészkedsz egy 15 perces sétára a szellemvárosba, hogy kiszellőztesd a fejed. Csak a bolt előtt várakoznak emberek, maszkban, egymástól tisztes távolságban. Miután visszatérsz a lakásba, kisebb idegbajt kapsz, amikor a barátod előbb kapcsolja fel a villanyt, mint hogy megmosná a kezét. A kis kiruccanásod után tudomásodra jut, hogy a kijárást (munkába járástól és élelmiszer vásárlástól eltekintve) egyébként 2 hónap börtönnel büntethetik.

Az idősebb ismerősödnek elmeséled, hogy ilyen még soha nem történt az életed során, és hogy így képzeled el egy háború kitörését is. Szinte fel sem fogod, úgy csúszol bele és csak akkor eszmélsz, amikor már kőkeményen benne vagy. Ő azt válaszolja neked, hogy ez nem így van, mert a háborúban a bombák elől nem tudsz elbújni, ellenben a koronavírus ellen védekezhetsz, csak MARADJ OTTHON. Tehát ne legyetek olyanok, mint az olaszok és én, maradjatok otthon, ha tehetitek és már csírájában fojtsátok el a járványt.