Én személy szerint soha nem vágyódtam Olaszországba, már kiskoromtól kezdve mindig Portugáliáról ábrándoztam. Így vezetett az utam Portugálián át Olaszországba. Néha az élet folyama jobban tudja, hogy merre hömpölyögjön, mint mi magunk…
Találkoztam egy fiúval, akiben ugyanazok az álmok szunnyadtak, mint bennem… Egy élet, harmóniában a természettel, nagy veteményes, az anyaföld gondoskodásának testközeli, mindennapos megtapasztalása. Életemben először éreztem azt, hogy ez a közös út fentről van “megtámogatva”. És ez a fiú olasz volt, Abruzzo-i. Hát így kezdődött…
Sejtettük, hogy mi vár ránk. Egy újrakezdés Olaszországban nemcsak a külföldieknek nehéz, hanem maguknak az olaszoknak is, akik hosszabb külföldi tartózkodás után vissza akarnak térni hazájukba. Elég sokszor megesik ez, az ország természeti adottságait tekintve annyira gyönyörű és családi kapcsolatai szempontjából különleges (nem is beszélve a konyhájukról és a napsütéses órák számáról), hogy az elvándorló olaszok vagy visszatérnek, vagy egész életükben visszavágynak. Az előbbit sajnos a rossz törvények által kreált munkaerőpiaci viszonyok nem támogatják.
A család azt gondolta, hogy megbolondultunk, hevesen, sokszor veszekedések közepette próbáltak minket lebeszélni arról, hogy a Portugáliában töltött öt év után Abruzzo-ba költözzünk. Minket viszont valamilyen belső intuíció hajtott előre. A barátomat a család közelsége és egy egyetemi képzés befejezése, engem pedig az optimizmusom, a kalandvágyam, a kihívás, na meg az olívaföldek bűvölete. Portugáliában, még ha a kedvenc országomról van is szó, gyökértelenek voltunk, soha nem éreztem késztetést arra, hogy például lakást, földet vegyek és lehorgonyozzak.
Fél évvel a költözés előtt elkezdtem olaszul tanulni. Így érkeztem meg 2019 januárjában, a gagyogós nyelvtudásommal Abruzzo-ba. Volt egy hatalmas előnyöm és egy még nagyobb hátrányom. Volt hova mennünk, így nem kellett aggódnom azon, hogy munka hiányában nem tudom fizetni a lakbért. Nem is beszélve arról, hogy az utolsó Lisszabonban eltöltött években tudatosan spóroltam erre a kezdeti időszakra. Viszont olasz viszonylatban egy gazdaságilag gyengébb régióba költöztem, ahol a kevés munkalehetőségen kívül, egyfajta provincializmus, a megszokottól való eltérés elutasítása jellemző. Nyilván nem lehet általánosítani, és az egyes emberek személyesen megismerve teljesen más benyomást keltenek (és itt főleg a fiatalabb generációról beszélek), de sajnos a társadalom egésze ilyen érzést keltett bennem. Szerencsésnek mondhatom magam, mert éltem, vagy utaztam különböző országokban, de a közép-kelet-európai származásomból adódó negatív előítéleteket ennyire erősen még soha nem érzékeltem. Fejbevágó volt életemben először, a tudásomat, tapasztalataimat és pozitív tulajdonságaimat teljesen figyelmen kívül hagyó, származásomból adódó negatív megkülönböztetés megtapasztalása. Talán mára sikerült valamelyest megemésztenem ezt, miután megismertem a jelenségnek a hátterét, Olaszország és Közép-Kelet-Európa kapcsolatának virágkorát a pornóiparban, vagy a 90-es években az országba özönlő kelet-európai prostituáltakat. Majd talán egy következő cikkben boncolgatjuk a témát…
Annak ellenére, hogy egy természetközeli életet képzeltünk el magunknak, az egyetem közelsége és a nyelvtanulási lehetőségek miatt Pescara-ba, egy kb. 100 ezres városba költöztünk, ahol szinte rögtön sikerült felkutatnom az egyetlen (bevándorlóknak fenntartott) nyelviskolát, ahol olaszt, mint idegen nyelvet oktatnak. Itt egy nagyon jó, csupa lányokból álló közösségre leltem, ami a kezdeti időszakban igazi manna volt a lelkemnek a teljes elszigeteltségben.
Épphogy megérkeztünk az országba, a családomban otthon egészségügyi problémák léptek föl, ezért a következő néhány hónapot ingázással töltöttem Magyarország és Olaszország között, így esélyem sem volt elhelyezkedni. Viszont hatalmas meglepetésemre otthon a portugál munkám után megigényelhettem háromhavi munkanélküli segélyt, így legalább az anyagiak miatt nem kellett aggódnom. Ekkor kezdtem el erősen hinni abban, hogy ha az embernek nehézség érkezik az életébe, akkor vele jön valamiféle támogatás is, ami segít átvészelni a viharosabb időszakokat.
Eleinte nagyon idegennek és másnak éreztem magam Pescara-ban, ami a mostanra is csak mérséklődött. Mivel az olasz család 100 km-rel délebbre él, nem segített minket egy meglévő kapcsolati háló. Korábban a magyar szülőfalumon kívül szinte csak európai fővárosokban éltem és úgy éreztem, hogy ebben a “dél-olasz kisvárosban” nyoma sincs a progresszív gondolkodásnak, a nemzetköziességnek és a toleranciának. A társadalom teljesen más szabályok szerint működik és kommunikál, és ezt a kommunikációt egyáltalán nem értem. Megtörtént az elején, hogy fél órát várakoztam a zebra egyik szélén, mire sikerült átkelnem a másik oldalra, mert senki nem körülményeskedett azzal, hogy átengedjen. Nem értettem akkor még, hogy itt nem elég az ácsorgás, öntudatosan el kell indulni a zebrán (lehetőleg a kezünkkel megálljt parancsolva), még akkor is, ha a közeledő autó semmiféle szándékot nem mutat a lassításra. Felesleges udvariaskodásnak nincs helye a közlekedésben, ha próbálkozol is, süket fülekre talál. A zebránátkelős helyzetek által megismert viselkedésmódot később volt lehetőségem a volán mögött “elmélyíteni”.
Miután az otthoni helyzet rendeződni látszott, július környékén belevetettem magam a munkakeresésbe. Jellemző az itteni munkaerő-piacra a régimódi toborzás, állásközvetítői irodán keresztül hirdetik betöltendő pozícióikat a cégek, hadititokként kezelve a cég kilétét, így az ember még csak utána sem tud googlizni, hogy mégis kihez adja be a jelentkezését. Linkedin álláshirdetéssel csak fényévente egyszer találkozni és a meghirdetett pozíciók 70%-a “tirocinio”, vagyis gyakornoki állás. Ráadásul a munkaerő-közvetítői irodák felvételi procedúrája, néhány kivételtől eltekintve nem éppen pályázóbarát. Sokszor már rég betöltött állásokat hirdetnek meg, a visszajelzést elfelejtheted, egyszer felhívnak, és utána elérhetetlenek…
Mivel a próbálkozásaim az elején nem voltak gyümölcsözőek, alternatívákban kezdtem el gondolkodni, és mindenféle olyan szolgáltatást kezdtem hirdetni, amihez kicsit is értettem, a német nyelv oktatásától kezdve a talpmasszázsig… inkább kevesebb sikerrel. Kétségbeesett pillanataimban, amikor megrémített a gondolat, hogy életem hátralévő részét háziasszonyként kell leélnem, olasz szövegek fordításába és a nyelvtudásom tökéletesítésébe menekültem. Mindemellett, hogy kicsit is hasznosnak érezzem magam, elmentem önkéntesnek egy demenciával élő időseknek fenntartott “napközibe” és időnként szemetet szedtem a tengerparton.
A nagy áttörés 2020 januárjában, egy évvel a költözésünk után történt. Épp otthon voltam Magyarországon, amikor is isteni sugallatra ránéztem a monster.it nevű álláshirdető weboldalra, amit előtte soha nem látogattam. Találtam egy egész testhez álló pozíciót, és megpályáztam. Meglepetésemre a szállítmányozással foglalkozó cég ügyvezetője egy órán belül visszajelzett és meghívott egy állásinterjúra. Egy fél órás beszélgetés után közölte, hogy akkor jövő héten kezdhetek tirocinante-ként (föntebb említett gyakornoki pozíció). Itt jött a megvilágosodás, hogy itt a “mindent vagy semmit” elve totálisan uralkodik, ha nem kellesz nekik, hírüket se hallod, viszont ha kellesz, nem cécóznak, már az interjún közlik. Nesze neked “ötkörös” multis kiválasztási procedúra.
A munkakezdésig fennmaradó 3 napban lázasan próbáltam az előre megkapott szerződésemmel elintézni a “rezidenciám”, vagyis az állandó lakhelyem Pescara-ba való bejelentését, ami az ezt megelőző évben, munkanélküliként (és nem lévén házas egy olasz állampolgárral) esélytelen volt, fittyet hányva arra, hogy egyébként EU-s állampolgár vagyok. A kezdeti boldogság semmibe foszlott, amikor kiderült, hogy gyakornoki szerződés esetén közvetlenül az állam fizeti a munkavállaló bérét, viszont semmilyen egészségügyi járulékot nem fizet utána. Az olaszországi lakhelyre történő bejelentkezéshez háromhavi befizetett egészségügyi hozzájárulás szükséges. Itt még nem estem annyira kétségbe, gondoltam, hogy csak úgy, mint Magyarországon, itt is biztos van lehetőség a hozzájárulás befizetésére, ha nincs munkáltató. Igen ám, de ez az összeg nem fix, és mivel nekem még nem volt olasz jövedelmem (se bankszámlám, mert ugye azt csak olasz lakcímmel lehet nyitni), az olasz barátom (aki akkor még nem volt a férjem) jövedelme alapján akarták megállapítani. A bankszámlakivonataival felvértezve útra keltünk (együtt, hogy biztosra menjünk) a hivatal által megadott címre, hogy megállapítsák az egészségügyi hozzájárulásom havi összegét. Mikor megérkeztünk, kisebb kérdezősködés után elirányítottak minket egy másik címre, mondván itt mar régóta nem foglalkoznak ezzel. A másik címen egy üresen kongó irodát találtunk. A szomszédban voltak olyan kedvesek, és tájékoztattak, hogy az illetékes épp egy másik irodába költözött az utca másik oldalára. Mikor már úgy éreztem magam, mint Asterix, aki napok óta lépcsőzik az A38-as igazolvány megszerzéséért, megtaláltuk az illetékes irodát. A 10-12-ig tartó nyitvatartási időről viszont pont lecsúsztunk.
Mivel én következő munkanap dolgozni kezdtem, és az első időszakban nem akartam hiányozni a munkahelyemről, sikerült fél évig gyakornokként, egyébként “bujtatottan teljes állásban” dolgoznom úgy, hogy Olaszországban állami egészségügyi szolgáltatást csak a magyar TAJ-kártyámon keresztül, kizárólag sürgősségi esetben vehettem igénybe. A legabszurdabb az egészben az volt, hogy olasz lakcím híján nem tudtam olasz bankszámlát nyitni, így volt egy kis fennakadás azzal, hogy hova utalja a cég a fizetésemet. Később persze rájöttem, hogy egyébként van az egészségügyi hozzájárulásnak egy fix összege, amit munkanélküliség esetén be lehet fizetni és ezáltal bejelentkezni egy adott olasz lakcímre, viszont sajnos a hivataloknak jogukban áll régiónként (sőt, városonként) másképp értelmezni a törvényeket. A kicsit sem barátságos, lekezelő Pescara-i hivatalnokok nem tudtak különbséget tenni EU-s és nem EU-s állampolgárok között. Én sajnos egyértelmű, írásos forrásokat nem találtam a bejelentkezéssel kapcsolatban, aminek a birtokában vitatkozhattam volna, de úgy érzem így utólag, hogy felesleges is lett volna…
Elkezdtem dolgozni, és keresni. Elmondhatatlanul jó érzés volt egy év kihagyás után megkapni azt a kevéske első fizetésem. Már sokkal jobban éreztem magam a kezdetekhez képest, de mivel a körülményeim (a fent említett okok miatt) nem voltak ideálisak, továbbra is résen voltam álláskeresés tekintetében. Ráadásul a munkáltatóm részéről számomra etikátlan magatartást tapasztaltam mind az ügyfelek, mind a saját munkavállalók irányába. Márciusban megérkezett a Covid Olaszországba, ami egyrészt lehetővé tette az otthonról történő munkavégzést, másrészt totál kezdőként megnehezítette a munkahelyi problémák megoldását. A főnököm konkrétan két hónapig nem is válaszolt a telefonhívásaimra. A első karantén időszakáról egyébként itt írtam részletesebben.
Épp lejárt a hat hónapos gyakornoki szerződésem, aminek már ígéretet kaptam a meghosszabbítására (továbbra is gyakornokként), amikor ismét isteni sugallatra megpályáztam egy másik állást kereskedelmi munkatársként, egy Pescara-tól nem messze fekvő kisvárosban. A HR-es meglepően kedves és intelligens volt, és pár napon belül leszervezett nekem egy interjút. A szép multis épületekhez szokott szemem először meghökkent a csúnya ipari parkban a 70-es években felhúzott gyárépületen. Az állásinterjút viszont egy tökéletesen sikerült első randihoz hasonlítanám. Az interjúztató német hölggyel azonnali kölcsönös szimpátia alakult ki… gondolom hozzám hasonló hányattatásokban volt része korábban. Az előző esethez hasonlóan, másnap már jött is a telefon, hogy engem akarnak, ráadásul igazi szerződéssel vennének fel. Nem túlzok, sírni tudtam volna az örömtől.
Álláskereséssel kapcsolatos tippjeimet egyébként itt részleteztem.
Azóta egy év telt el, sikerült a pandémia alatt összeházasodnunk és a mini esküvőnkre még a családom is el tudott jönni. Ugyan még nincs határozatlan idejű szerződésem, de még mindig itt vagyok. Nem mondom, hogy ez a munkahely tökéletes, de a körülményeim fényévekkel jobbak, mint az elején. Igaz a mondás, hogy teher alatt nő a pálma… időközben sikerült leküzdenem a vezetésiszonyomat, ami azért valljuk be az olasz közlekedési viszonyok között igencsak ugrás volt a mély vízbe. Kezdetben még buszoztam, de aztán a napi két járat, és a másfél órás menetidő 25 km-en egyértelművé tette, hogy be kell ülnöm a volán mögé. Az első hetek félelmetesek voltak, de most már kényelmesen autókázom reggelente a munkába. Az olaszom is sokat fejlődött. De ami a legfontosabb, hogy naponta olyan különböző helyzetekkel találom szemben magam, amik teljesen kívül állnak a komfort zónámon és amik folyamatos reflektálásra sarkallnak a saját félelmeimet, hiedelmeimet és szokásaimat illetően. Oldalakat tölthetnék meg azzal, hogy mi mindent tanultam az olaszoktól az elmúlt két és fél évben, a kezdeti idegenkedésem ellenére.
Itt tartunk most. Sikerült megvetnünk a lábunkat és cserébe egy csodálatos országban élhetjük a mindennapjainkat. Hogy Olaszország a végső állomás-e, az egyelőre a jövő zenéje… de úgy érzem irányba álltunk és talán egyszer a természetközeli élet ábrándja is teljesül majd.
Adventures in Italy 