“Vigyázz, hogy mit kívánsz!” – mondja mindig a férjem. Már megszokta, hogy nekem a legtöbb kívánságom teljesül. Kár, hogy az emberfia általában úgy vágyakozik dolgok, élethelyzetek után, hogy valójában fogalma sincs a körülményekről.
Hajlamosak vagyunk irigykedéssel vegyes vágyakozással tekinteni ismerősökre és ismeretlenekre, akiknek “bejött az élet”, olyan helyen élhetnek, amiről mi csak álmodozunk, azzal foglalkozhatnak, amit igazán szeretnek, vagy egyáltalán nem kell gürizniük nap mint nap.
Ugyan már sok év külföldi munkatapasztalat áll a hátam mögött, nagyrészt nemzetközi multiknak dolgoztam 10-12 különböző nációval egyetemben. Valami másra vágytam, autentikusabbra, igazibbra. Még Lisszabonban, német kollégáim gyűrűjében, a multinacionális cég által biztosított kényelmes székemből révedezve gondoltam egy munkahelyre, ahol majd helyiekkel dolgozhatok együtt, és nem mindenféle “jött-ment külföldivel”… ahol majd úgy istenigazából megismerhetek egy kevésbé “globalizált” közösséget… ahol igazi, csontig hatoló, külföldi élményben lehet majd részem. Mert hol tudna az ember felnőttként rést ütni és “beszivárogni” egy zárt kis közösség “védőburkán”, ha nem a munkahelyén, a helybéli kollégáival, akikkel nyolc órát tölt együtt naponta. Csak arra nem gondoltam, hogy a politikailag korrekt multihoz szokott lelkem nem lesz majd túl kompatibilis a dél(közép)-olasz kisvállalat viszonyaival.
Ahogy említettem már, az élet sokszor hagyja nekem megtapasztalni azt, ami után vágyakozik a lelkem… hogy aztán a döbbenettől tátott szájjal csodálkozhassak, hogy mik vannak még a 21. században egy egyébként a G8-hoz tartozó ország kies vidékein.
Abruzzo és Pescara egyáltalán nem tartozik a világ, vagy akár Olaszország gazdasági ütőeréhez, de nekem még ezt is sikerült tetéznem és egy közeli kisvárosban gazdasági munkatársként munkát találnom. Mintha Magyarországon Budapestről Romhányba mentem volna dolgozni.
Életem egyik legérdekesebb, szélsőségesen pozitív és negatív tapasztalatokban bővelkedő élménye marad ez a két év. A munkahelyemen a gyári munkásokkal való ordibálástól kezdve, a gyárépületbe be nem kötött ivóvízen át, a terhes nők kirakásáig sok mindent láttam, amit a 21. században elképzelhetetlennek találtam. Nem is beszélve a 8-tól 18-ig tartó maratoni munkaidőről, ami nyilván a helyiek igényeire lett szabva 30 éve, hogy ebéd után még szundíthassanak egy jót a másfél órás ebédszünetben. És az ezzel társuló rugalmatlanság, hogy a messziről jövőknek (akik nem tudnak hazamenni) is ugyanúgy végig kelljen szenvedni a véget nem érő pausa-t, hogy aztán este 7-kor, totál kidögölve hazavánszoroghassanak. Hogy a főnök szűk családi- és baráti köre szégyentelenül és nyilvánvalóan akármit megengedhessen magának, a többiekben meg még a legkisebb kérés is lelkiismeretfurdalás keltést vonjon maga után. Na és a bizalom teljes hiánya azokra vonatkozóan, akik nem tartoznak a szűk családi körhöz.
Mégis azt mondom, hogy felbecsülhetetlenül izgalmas dolog, amikor külföldiként ezen a zárt-apró településen, az egyébként ínycsiklandozó tésztákat készítő, helyi kifőzde pincére már ismerősként, hatalmas mosollyal és széles karlendítéssel üdvözöl. Hogy a munkahelyemen még “kevésbé globalizált gondolkodású” embereket ismerhessek és szerethessek meg. Igazi élmény. Még akkor is, ha világossá vált, hogy egy ilyen közösségbe soha nem tudnék teljesen “betagozódni”. Máshol nőttem fel, sok helyen jártam, teljesen más valóságban élek. De arra is rájöttem, hogy egyáltalán nem kell közösségekbe teljesen beépülni. Az ember úgyis mindig, mindenhol bevonzza azokat, akikkel dolga van az életben.
Úgy érzem, hogy teljesült mindaz, amiről Lisszabonból, a légkondícionált open space irodából ábrándoztam, csak épp megismertem az érem mindkét oldalát. Az autentikus, helyi, zárt közeg igazibb, de sokkal keményebb és durvább. Lezárult egy fejezet. Életem talán egyik legnagyobb alkalmazkodást és rezisztenciát megkövetelő fejezete. Nem döglöttem bele. Hogy érettebb, árnyaltabb lett-e a személyiségem? Ugyan nem gondolom, hogy az ember objektív véleményt tud alkotni saját magáról, de úgy érzem, hogy ezen, számomra abszurd valóság megtapasztalása által és azáltal, hogy sokszor fuldokolva az igazságtalanságban képes voltam kiállni magamért egy, még soha nem tapasztalt mértékű elnyomó közegben, pszichésen ugyan kis időre talán taccsra vágott, de hosszú távon megerősítette az önértékelésem.
Hogy most mi fog következni? Fogalmam sincs, de talán jól is van ez így. Olaszország minden bizonytalanságával együtt már elérte, hogy kontrollmániás mivoltom elengedje önmaga bebiztosításához való görcsös ragaszkodását és hagyja kicsit, hogy arra hömpölyögjön az élet, amerre szeretne. Néha jobban tudja, hogy mi a jó nekünk, mint mi saját magunk.
Adventures in Italy 